nem tudom, hogy mennyit írok ehhez a bejegyzéshez. ahogy most érzem.. sok mindent szeretnék veletek UTOLJÁRA megosztani. lesz, amikor kiszólok egyik-másik emberkéhez, de tudjátok, hogy összességében mindenkihez írok most.
helyzetjelentésként.. odakint esik az eső. sír az ég. sírok én is. arcomon a könnyek úgy peregnek, mint eddig még soha. azt mondtam régebben hogy örömteli, mosolygós lesz a búcsú, mégis tévedtem. hiszen a búcsú egyáltalán nem könnyű, szörnyen fájdalmas dolog.
elcsesztem az életem. szeretnék rajta javítani. ezért IS akarok menni.
érdekes mód, nemistudom miért, de amikor ideültem, akkor Sasa már két számot hallgatott felváltva, ismételve órákon át. az egyik a Billy Talent - Surrender című száma volt, a másik Adam - Whataya-ja. mindkettő szép és.. azt hiszem hallgatom is a háttérben. mindkettő alkalomhoz illő.
tudom, most milliónyi kérdésetek van már így rögtön az elején, hogy mi van? akkor most mi lesz és.. úristen, miért? de.. NE LAPOZZATOK ELŐRE! a lényeg úgyis ki lesz emelve hatalmas fekete betűkkel.
BÚCSÚZOM
lassan és érthetően. ha fáj is, ha mindenkinek fájni fog, nemcsak nekem, akkor is. tudom, biztos vagyok benne, hogy rengeteg fájdalmat, csalódást, aggodalmat, kínt és szomorúságot okoztam. de azt is tudom, hogy voltak szép pillanatok. boldogság, szerelem, hülyeségek. összességében nagyon szerettelek titeket. de magam döntöttem így. és nem most így pillanatok alatt. az utóbbi hétben erősen fontolgattam. a mérleg két oldalán pozitív és negatív dolgokat állítottam fel és végeredményre jutottam. ideje mennem..
nem szeretnék több fájdalmat okozni. tudomtudom! azzal, hogy elmegyek.. máris óriási sebet hagyok hátra párotokban. de nem kérem, hogy megbocsássatok. nem érdemlem meg. és ezt a legnagyobb jókedvemben, mosolyogva mondom. tudjátok.. nagyon zavartnak érzem magam és részben emiatt szeretnék menni. már nem tudom hogy melyik részem az igazi, mert kettő van belőlem. tudom Lia, a ráknak két ollója van. de nem tudom elviselni ezt így.
az egyik részem állandóan előre visz, míg a másik hátráltat, maradásra kényszerít. úgy érzem korlátok közé vagyok szorítva. kényszert érzek elég sokszor arra, hogy leálljak és megtárgyaljam veletek a gondjaitokat. valamikor őszintén szólva egyáltalán nem érdekel mi van veletek. pár embert kivéve. úgy érzem, hogy, ez rajtam hatalmas nyomás. ha itt hagylak titeket és ha ti is megpróbáltok rövid időre lemondani rólam, akkor úgy érzem könnyebb lenne. nem szeretnék visszaesni, visszamaradni, a mélyben kuporogni, hogy aztán hol rám essetek, hol rám álljatok. szeretnék fent maradni és ez csak úgy lehetséges, ha megyek. nem sajnálom.
így érzem. igazat mondtam.
de akkor nézzünk sorban mindent.
egyre biztosabb vagyok abban, hogy a döntésem végleges lesz és az egyik legjobb, amit valaha elképzeltem. most leszögezem már, hogy nem mind annyiótoktól akarok "megválni". van akikhez köt valami, akikért érdemes maradnom. de rájöttem, hogy csak egy emberhez kötődöm igazán és.. kimondom nyíltan: Lina az. a legtöbben talán gondoltátok már, de megmagyarázom nektek, mert tudom, hogy félreértitek. rengeteget hallottatok már róla. szívesen írtam nektek mindig is róla. hol fájdalmasan, hol boldogan, hol fejtegettem vajon mit is akar.. néhol pedig ráhagytam a döntést. ez mind Lina. sosem voltam biztos benne, mi is van köztünk. de végre tisztán látok. és most már nem érzek iránta semmit. csak ahogy neki is írtam: "szükségem van rá". lassan.. negyedik éve ismerem és úgy érzem, hogy ez a négy év nem múlhat el úgy, hogy csak egyszer fogom összegyűröm és a szemétbe vágom. ő maga is leírta, elfogadja a döntésem, bármi is legyen az vagy belenyugszik vagy nem. ekkor döbbentem rá, hogy ti is ugyanezt tehetitek. és tudom, hogy akik "szerettek" azok elfogadják és megértik. viszont a szívük mélyén, nem fogják igazán érteni miért és hogyan. miért pont velük? ezt bízzátok rám! én jól tudom miért tettem.
hogy nekem jobb legyen!
most az egyszer, szeretnék önző lenni, szeretnék magam lenni, úgy ahogy a legjobban érzem magam. tudom felmerül sokatokban: "neked ez boldogság? hogy vele, velük együtt? és.. velem mi van?" mint említettem, gonosz és önző vagyok. eddig is sok fájdalmat okoztam. és fogok is még jó párat okozni. a szavak dőlnek belőlem fékezhetetlenül. nem érdekel mit teszek, ideje mennem. ha kell kíméletlenül. és hogy miért megyek?
"eddig is sok fájdalmat okoztam" - ismétlem. - "és fogok is még jó párat okozni", ha maradok. Flóra szerint.. üresség marad mindenkiben, ha nem leszek már veletek. én abban bízom, hogy az ember felejt. én is elfelejtettem már sok mindent. csupán a legboldogabb pillanatok maradtak meg és azokat szeretném is megtartani. azért kezdtem el blogolni, hogy az emlék örök maradjon. de rá kellett jönnöm semmi sem örök. lehet most leírom és holnap vagy egy év múlva, összeomlik a rendszer, megszűnik a blogspot, vagy valami egészen más történik.
hetek óta nem beszélek veletek. amikor elhatároztam, hogy befejezem ezt a bejegyzést és elküldöm, akkor.. Mich-től levelet kaptam. sírtam. azt gondoltam: "hát őket akarom én itt hagyni? ezt a lányt, aki azt érdemli, hogy segítsek neki? őt akarom itt hagyni, mikor a hülye is látja, hogy segítségre van szüksége. az én segítségemet kéri. azért írta a levelet, mert nem akar elveszteni" ilyenkor.. mindig belekapaszkodom az illetőbe és erősen szorítom magamhoz. segíteni akarok. csak, hogy ez a magam kárán megy. Ryu is mindig ezt tette. a maga kárára okozott másnak boldogságot. a különbség kettőnk között: ő nem küzdött kétségbeesetten magában. reálisan látta a világot és a benne élőket. a valóságban mozgott, nem rugaszkodott el a földtől soha, míg én az álmaimban és a valóságban egyaránt próbálok élni. de ez a kettő nem fér össze.
sok megmagyarázatlan kérdés várakozik bennetek. miért, hogyan, mikor, merre? és a legfőbb: ki vagyok?
magam sem tudom ki vagyok. mióta megszülettem és próbáltam elfogadni, a szüleim nem akartak, azóta próbálok más lenni, mint ami vagyok. mást mutatni. elrúgaszkodni egy másik világba. de amikor barátokat találok, legalábbis részemről, akkor rájövök, hogy ők nem értik meg az én "más" világomat. nem magyarországon élek, hanem hollandiába, nem magyarul írok, hanem angolul. nem írom ki nyíltan: "szeretlek", hanem azt, hogy kapcsolatban vagyok. nem mondom ki nyíltan, hogy próbáltam rólatok megfeledkezni, hanem inkább megmutatom nektek. nem mondom, hogy külföldön nyaraltam, hanem.. inkább elhallgatok.
mindezt azért teszem, mert nem vagyok büszke arra, ami és aki vagyok. a családom - családomnak sem nevezhetők - is tehetnek erről. mindig is szeretem volna boldoggá tenni másokat, úgy élni mint mások, gimibe járni, bulizni, csatangolni, moziba járni, hajnalig az utcán kóborolni részegen. szeretem volna, igazán szerelmes lenni. szeretem volna, ha szeretnének. csak, hogy ahol voltam és éltem, ott nem szeretek. mert lassan mindenki úgy látott: "a gyerek, aki kényszerből jött közénk" elterjedtek a pletykák, a hírek, a szavak. és a nemkívánatos személy lettem. egyetlen reményem az volt, hogy itt a neten kezdek valami új élet félét. hiszen, itt nem ismertek. új névvel, születésnappal.. mint egy külföldi ismeretlen. csak hogy, a valóságban később elém vágtak. - bekövetkezett a hiba.
egyszerre éltem a valóságban Ryuék mellett és egyszerre az ismeretlenben, a neten. a kettő ott találkozott, ahol megismertem a legelső barátaimat, Linát, Ayut és Mónit. és még sokan másokat. velük megint csak újra akartam kezdeni. csak hogy, minden kiderült.. a holland srác. soha nem akartam elmondani, mi a valódi oka neki, de most már tudjátok. más akartam lenni.
miért szöktem Németországba?
mert elakartalak kerülni Lina. nem azért, mert nem szerettelek, mert nem tetszettél, mert utáltalak.. hanem, mert szeretlek. szerettelek. szeretni foglak.
tudom, nem vagyok érthető. elmagyarázom.
tudod, én nem tudtam volna elképzelni veled olyan nagyszerű dolgokat, eseményeket, azt a nagy szerelmet a valóságban, csak azért, mert hátulról nem támogattak. nekem a "szüleim" mások voltak, mint a többieké. és úgy lettem nevelve, tanítva meg akármi, hogy nem fogadhatlak el. és ami a rosszabb, hogy szégyelltem volna így akár találkozni is veled. gondolatban előre szaladtam az időben, játszottam a milenneha? kérdéssel és arra jutottam: "mi lenne ha odáig jutnánk, hogy tényleg valami komolyabbat szeretnénk?" mit mondanék a szüleidnek, vagy te bárkinek? hogy én ki vagyok? mi vagyok? hiszen, családom sincs. lehet így utólag már felfoghatatlan bárkinek is ez, vagy azt mondanátok rá kapásból: "nemgond!' pedig, én igenis annak érzem.
ne higgyetek nekem. nem szeretnék vissza menni magyarországra. nem azért, mert utállak titeket, vagy valami, csak taszít. félek tőle. ott is tudnék dolgozni, igazatok van, csak az a probléma, hogy rengeteg minden történt velem. testileg-lelkileg gyengének érzem magam. nem hiszem, hogy valaha is lennék olyan erős újra, hogy ott kezdjek neki a munkának. főleg, hogy itt külföldön már alapból jobban keres az ember. és nem hagyhatom itt Sasát egyedül. sajnálom. számít rám és nem hagyom cserben, sokat jelent nekem. egyenlő veletek, mindannyiotokkal, de ennek így kell lennie.
tudjátok, van akit nem féltem/félek itt hagyni. többetekkel így gondolom. tudom, hogy szarul esni szarul esik, de meg vagytok nélkülem. a legtöbbetek nem szorul rám, nem vagyok lételem az életekben. most is, eltűntem pár hétre és az élet ment tovább. ez ezután is így lesz. meddig fogom még ezt a bejegyzést írni? lassan be kellene fejezni, de mégis, úgy érzem, hogy annyi mondani valóm van. de, ezen az utolsó, egy bejegyzésen kívül nem akarok többet. leakarom zárni ezt az életet. azt hiszem, nem búcsúztam el még mindenkitől, nem szóltam még mindenkihez, nem említettem meg az eddig.. annyira fontos személyek mindegyikét.
Kiyone.. tudom, te felálltál. néha vissza esel, de ne hagyd magad! tudom, hogy vannak új támaszaid *hatalmas baráti ölelés* vigyázz magadra nagyon. vegyél rólam példát, próbálkozz egyedül és menni fog! én hiszek benned. tudom milyen rettenetesen nehéz, de ismerlek! tudom, hogy te pozitív ember vagy, optimistán élsz és nem álmaid vannak, hanem céljaid! hidd el, amit szeretnél az meg lesz, bízz magadban! én támogatlak továbbra is. ha nem is szemtől szembe, ha nem is gépről gépre, de lélekben ott leszek melletted. imádlak. nagyon szeretlek!
Kiwi, tudod.. igazából meg se ismertelek. a japán oldalad ismerem, a vidám, csacsogós szöszke lányt, aki után fütyürésznek az utcán, akit megbámulnak, aki egy koncertet sem tudna kihagyni, ami a Japánokról szól. tudom mennyire imádod G-Dragont, meg a többieket. de.. mást nem tudtam meg rólad. mégis, fontos voltál nekem. mindig megnevettettél, mosolyt csaltál az arcomra, akárhányszor rád írtam szar kedvemben, vagy éppen te találtál rám. angyal vagy, szárnyak nélkül.
és... majdnem utoljára, Dorkaa.. mi történt? most hallgattam egy percig, meg álltam a gépeléssel, mert nem értem. úgy érzem és úgy hiszem és látom, hogy valami végzetes nagy hiba van a dologban. mint ha elszakadt volna valami. nem tudom körbe írni, de leírni sem ezt az érzést. és, tudod, alapjába fáj a búcsú, de így hogy most ezt leírtam, hogy nem értem az egészet, már nem. nem érzem se jót se rosszat nálad. biztos így kellett lennie.
utoljára.. hagytam egy újabb angyalt. Liát. nagyon hálás vagyok neked. mindig. és mindig ott álltál mellettem. segítettél, mindenkivel és mindennel kapcsolatban. annyira érezted, tudtad, ismerted amit én. olyan sokat tudtál segíteni, olyan bölcs, okos szavakat mondtál. a mai napig egyet sem felejtettem el. rengetegszer idéztelek másoknak is. annyira igazat mondtál. és most annyira kíváncsi vagyok, mit is szólnál mindehhez? félek, hogy csalódnál bennem, félek attól, hogy ezzel most elástam magam előtted. mert nem vagyok merész, mert nem akarok sok dolgot és.. félek, hogy megint csak egy menekülő utat választottam. és valahol legbelül tudom, hogy ez az. azzal a kivétellel, hogy ezen az úton, azt hiszem jó irányba fogok haladni. és ha még hiszel bennem, hogy képes vagyok, tényleg pozitívan változtatni, akkor elmondom neked, hogy egy teljesen új krissot fogsz látni. és beszélek majd az új élményeimről, új dolgaimról. mesélek majd neked a tengerről! mert oda szeretnék eljutni belefutni, érezni a sós illatot, megtisztulni, felejteni és könnyezni a vízbe. ezt szeretném tenni. szabadon járni-menni, amerre csak akarok, meddig a szem ellát. elfeledni az össze lelki-testi sebem. szeretnék meggyógyulni teljesen. mond Lia, szerinted, helyesen cselekszem? szerinted.. lehetek ilyenkor önző?
most, megint visszatérek a fővonalra, mindenkihez egységesen szólok.
ideje mennem.. sajnálom, hogy csak eddig tartott, sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott! nem maradhatok tovább. a boldogságom, a valóságom valahol máshol vár.
szeretnék nektek segíteni, szeretnék veletek beszélgetni, de időt kérek, hosszú időt. nem örökkét, mert az nem létezik. minden esetre és örökre elbúcsúztam MOST tőletek. lehet még visszatérek, mesélek a tengerről, de az is meglehet, eltűnök örökre, míg meg nem halok valahol. oppsz.. a kezemen itt van a bilincs egyik vége, a másik vége meg Lináén van. mint említettem korábban, szükségem van rá. nem akarom elengedni. még nem. ő is pontosan ezt szeretné, ahogy kivettem a szavaiból. és, tudjátok úgy érzem, hogy tartozom neki ennyivel. maradok, még egy icipicit, aztán majd eljön annak is az ideje, amikor Lina, téged is el kell hagyjalak. nem tudom mikor lesz, de most még biztos nem, mert én is maradni szeretnék.
de akkor hogy igazságosak legyünk. meg adom a többieknek is az esélyt.
az email címem, azt hiszem mindannyian tudjátok. ha szeretnétek, akkor most köszönjetek el. ígérem válaszolok. és természetesen kéthavonta egyszer, még levelekre is hajlandó vagyok nektek válaszolni. nem akarok ennyire irigy lenni és nem akarok ekkora szemétséget elkövetni egyikőtök ellen sem.
egy szó, vagy még száz: írjatok, ha szeretnétek ti is így végleg búcsúzni.
szerettelek titeket nagyon! *nagy ölelés mindenkinek külön-külön*
nemviszlát ------
helyzetjelentésként.. odakint esik az eső. sír az ég. sírok én is. arcomon a könnyek úgy peregnek, mint eddig még soha. azt mondtam régebben hogy örömteli, mosolygós lesz a búcsú, mégis tévedtem. hiszen a búcsú egyáltalán nem könnyű, szörnyen fájdalmas dolog.
elcsesztem az életem. szeretnék rajta javítani. ezért IS akarok menni.
érdekes mód, nemistudom miért, de amikor ideültem, akkor Sasa már két számot hallgatott felváltva, ismételve órákon át. az egyik a Billy Talent - Surrender című száma volt, a másik Adam - Whataya-ja. mindkettő szép és.. azt hiszem hallgatom is a háttérben. mindkettő alkalomhoz illő.
tudom, most milliónyi kérdésetek van már így rögtön az elején, hogy mi van? akkor most mi lesz és.. úristen, miért? de.. NE LAPOZZATOK ELŐRE! a lényeg úgyis ki lesz emelve hatalmas fekete betűkkel.
BÚCSÚZOM
lassan és érthetően. ha fáj is, ha mindenkinek fájni fog, nemcsak nekem, akkor is. tudom, biztos vagyok benne, hogy rengeteg fájdalmat, csalódást, aggodalmat, kínt és szomorúságot okoztam. de azt is tudom, hogy voltak szép pillanatok. boldogság, szerelem, hülyeségek. összességében nagyon szerettelek titeket. de magam döntöttem így. és nem most így pillanatok alatt. az utóbbi hétben erősen fontolgattam. a mérleg két oldalán pozitív és negatív dolgokat állítottam fel és végeredményre jutottam. ideje mennem..
nem szeretnék több fájdalmat okozni. tudomtudom! azzal, hogy elmegyek.. máris óriási sebet hagyok hátra párotokban. de nem kérem, hogy megbocsássatok. nem érdemlem meg. és ezt a legnagyobb jókedvemben, mosolyogva mondom. tudjátok.. nagyon zavartnak érzem magam és részben emiatt szeretnék menni. már nem tudom hogy melyik részem az igazi, mert kettő van belőlem. tudom Lia, a ráknak két ollója van. de nem tudom elviselni ezt így.
az egyik részem állandóan előre visz, míg a másik hátráltat, maradásra kényszerít. úgy érzem korlátok közé vagyok szorítva. kényszert érzek elég sokszor arra, hogy leálljak és megtárgyaljam veletek a gondjaitokat. valamikor őszintén szólva egyáltalán nem érdekel mi van veletek. pár embert kivéve. úgy érzem, hogy, ez rajtam hatalmas nyomás. ha itt hagylak titeket és ha ti is megpróbáltok rövid időre lemondani rólam, akkor úgy érzem könnyebb lenne. nem szeretnék visszaesni, visszamaradni, a mélyben kuporogni, hogy aztán hol rám essetek, hol rám álljatok. szeretnék fent maradni és ez csak úgy lehetséges, ha megyek. nem sajnálom.
így érzem. igazat mondtam.
de akkor nézzünk sorban mindent.
egyre biztosabb vagyok abban, hogy a döntésem végleges lesz és az egyik legjobb, amit valaha elképzeltem. most leszögezem már, hogy nem mind annyiótoktól akarok "megválni". van akikhez köt valami, akikért érdemes maradnom. de rájöttem, hogy csak egy emberhez kötődöm igazán és.. kimondom nyíltan: Lina az. a legtöbben talán gondoltátok már, de megmagyarázom nektek, mert tudom, hogy félreértitek. rengeteget hallottatok már róla. szívesen írtam nektek mindig is róla. hol fájdalmasan, hol boldogan, hol fejtegettem vajon mit is akar.. néhol pedig ráhagytam a döntést. ez mind Lina. sosem voltam biztos benne, mi is van köztünk. de végre tisztán látok. és most már nem érzek iránta semmit. csak ahogy neki is írtam: "szükségem van rá". lassan.. negyedik éve ismerem és úgy érzem, hogy ez a négy év nem múlhat el úgy, hogy csak egyszer fogom összegyűröm és a szemétbe vágom. ő maga is leírta, elfogadja a döntésem, bármi is legyen az vagy belenyugszik vagy nem. ekkor döbbentem rá, hogy ti is ugyanezt tehetitek. és tudom, hogy akik "szerettek" azok elfogadják és megértik. viszont a szívük mélyén, nem fogják igazán érteni miért és hogyan. miért pont velük? ezt bízzátok rám! én jól tudom miért tettem.
hogy nekem jobb legyen!
most az egyszer, szeretnék önző lenni, szeretnék magam lenni, úgy ahogy a legjobban érzem magam. tudom felmerül sokatokban: "neked ez boldogság? hogy vele, velük együtt? és.. velem mi van?" mint említettem, gonosz és önző vagyok. eddig is sok fájdalmat okoztam. és fogok is még jó párat okozni. a szavak dőlnek belőlem fékezhetetlenül. nem érdekel mit teszek, ideje mennem. ha kell kíméletlenül. és hogy miért megyek?
"eddig is sok fájdalmat okoztam" - ismétlem. - "és fogok is még jó párat okozni", ha maradok. Flóra szerint.. üresség marad mindenkiben, ha nem leszek már veletek. én abban bízom, hogy az ember felejt. én is elfelejtettem már sok mindent. csupán a legboldogabb pillanatok maradtak meg és azokat szeretném is megtartani. azért kezdtem el blogolni, hogy az emlék örök maradjon. de rá kellett jönnöm semmi sem örök. lehet most leírom és holnap vagy egy év múlva, összeomlik a rendszer, megszűnik a blogspot, vagy valami egészen más történik.
hetek óta nem beszélek veletek. amikor elhatároztam, hogy befejezem ezt a bejegyzést és elküldöm, akkor.. Mich-től levelet kaptam. sírtam. azt gondoltam: "hát őket akarom én itt hagyni? ezt a lányt, aki azt érdemli, hogy segítsek neki? őt akarom itt hagyni, mikor a hülye is látja, hogy segítségre van szüksége. az én segítségemet kéri. azért írta a levelet, mert nem akar elveszteni" ilyenkor.. mindig belekapaszkodom az illetőbe és erősen szorítom magamhoz. segíteni akarok. csak, hogy ez a magam kárán megy. Ryu is mindig ezt tette. a maga kárára okozott másnak boldogságot. a különbség kettőnk között: ő nem küzdött kétségbeesetten magában. reálisan látta a világot és a benne élőket. a valóságban mozgott, nem rugaszkodott el a földtől soha, míg én az álmaimban és a valóságban egyaránt próbálok élni. de ez a kettő nem fér össze.
sok megmagyarázatlan kérdés várakozik bennetek. miért, hogyan, mikor, merre? és a legfőbb: ki vagyok?
magam sem tudom ki vagyok. mióta megszülettem és próbáltam elfogadni, a szüleim nem akartak, azóta próbálok más lenni, mint ami vagyok. mást mutatni. elrúgaszkodni egy másik világba. de amikor barátokat találok, legalábbis részemről, akkor rájövök, hogy ők nem értik meg az én "más" világomat. nem magyarországon élek, hanem hollandiába, nem magyarul írok, hanem angolul. nem írom ki nyíltan: "szeretlek", hanem azt, hogy kapcsolatban vagyok. nem mondom ki nyíltan, hogy próbáltam rólatok megfeledkezni, hanem inkább megmutatom nektek. nem mondom, hogy külföldön nyaraltam, hanem.. inkább elhallgatok.
mindezt azért teszem, mert nem vagyok büszke arra, ami és aki vagyok. a családom - családomnak sem nevezhetők - is tehetnek erről. mindig is szeretem volna boldoggá tenni másokat, úgy élni mint mások, gimibe járni, bulizni, csatangolni, moziba járni, hajnalig az utcán kóborolni részegen. szeretem volna, igazán szerelmes lenni. szeretem volna, ha szeretnének. csak, hogy ahol voltam és éltem, ott nem szeretek. mert lassan mindenki úgy látott: "a gyerek, aki kényszerből jött közénk" elterjedtek a pletykák, a hírek, a szavak. és a nemkívánatos személy lettem. egyetlen reményem az volt, hogy itt a neten kezdek valami új élet félét. hiszen, itt nem ismertek. új névvel, születésnappal.. mint egy külföldi ismeretlen. csak hogy, a valóságban később elém vágtak. - bekövetkezett a hiba.
egyszerre éltem a valóságban Ryuék mellett és egyszerre az ismeretlenben, a neten. a kettő ott találkozott, ahol megismertem a legelső barátaimat, Linát, Ayut és Mónit. és még sokan másokat. velük megint csak újra akartam kezdeni. csak hogy, minden kiderült.. a holland srác. soha nem akartam elmondani, mi a valódi oka neki, de most már tudjátok. más akartam lenni.
miért szöktem Németországba?
mert elakartalak kerülni Lina. nem azért, mert nem szerettelek, mert nem tetszettél, mert utáltalak.. hanem, mert szeretlek. szerettelek. szeretni foglak.
tudom, nem vagyok érthető. elmagyarázom.
tudod, én nem tudtam volna elképzelni veled olyan nagyszerű dolgokat, eseményeket, azt a nagy szerelmet a valóságban, csak azért, mert hátulról nem támogattak. nekem a "szüleim" mások voltak, mint a többieké. és úgy lettem nevelve, tanítva meg akármi, hogy nem fogadhatlak el. és ami a rosszabb, hogy szégyelltem volna így akár találkozni is veled. gondolatban előre szaladtam az időben, játszottam a milenneha? kérdéssel és arra jutottam: "mi lenne ha odáig jutnánk, hogy tényleg valami komolyabbat szeretnénk?" mit mondanék a szüleidnek, vagy te bárkinek? hogy én ki vagyok? mi vagyok? hiszen, családom sincs. lehet így utólag már felfoghatatlan bárkinek is ez, vagy azt mondanátok rá kapásból: "nemgond!' pedig, én igenis annak érzem.
ne higgyetek nekem. nem szeretnék vissza menni magyarországra. nem azért, mert utállak titeket, vagy valami, csak taszít. félek tőle. ott is tudnék dolgozni, igazatok van, csak az a probléma, hogy rengeteg minden történt velem. testileg-lelkileg gyengének érzem magam. nem hiszem, hogy valaha is lennék olyan erős újra, hogy ott kezdjek neki a munkának. főleg, hogy itt külföldön már alapból jobban keres az ember. és nem hagyhatom itt Sasát egyedül. sajnálom. számít rám és nem hagyom cserben, sokat jelent nekem. egyenlő veletek, mindannyiotokkal, de ennek így kell lennie.
tudjátok, van akit nem féltem/félek itt hagyni. többetekkel így gondolom. tudom, hogy szarul esni szarul esik, de meg vagytok nélkülem. a legtöbbetek nem szorul rám, nem vagyok lételem az életekben. most is, eltűntem pár hétre és az élet ment tovább. ez ezután is így lesz. meddig fogom még ezt a bejegyzést írni? lassan be kellene fejezni, de mégis, úgy érzem, hogy annyi mondani valóm van. de, ezen az utolsó, egy bejegyzésen kívül nem akarok többet. leakarom zárni ezt az életet. azt hiszem, nem búcsúztam el még mindenkitől, nem szóltam még mindenkihez, nem említettem meg az eddig.. annyira fontos személyek mindegyikét.
Kiyone.. tudom, te felálltál. néha vissza esel, de ne hagyd magad! tudom, hogy vannak új támaszaid *hatalmas baráti ölelés* vigyázz magadra nagyon. vegyél rólam példát, próbálkozz egyedül és menni fog! én hiszek benned. tudom milyen rettenetesen nehéz, de ismerlek! tudom, hogy te pozitív ember vagy, optimistán élsz és nem álmaid vannak, hanem céljaid! hidd el, amit szeretnél az meg lesz, bízz magadban! én támogatlak továbbra is. ha nem is szemtől szembe, ha nem is gépről gépre, de lélekben ott leszek melletted. imádlak. nagyon szeretlek!
Kiwi, tudod.. igazából meg se ismertelek. a japán oldalad ismerem, a vidám, csacsogós szöszke lányt, aki után fütyürésznek az utcán, akit megbámulnak, aki egy koncertet sem tudna kihagyni, ami a Japánokról szól. tudom mennyire imádod G-Dragont, meg a többieket. de.. mást nem tudtam meg rólad. mégis, fontos voltál nekem. mindig megnevettettél, mosolyt csaltál az arcomra, akárhányszor rád írtam szar kedvemben, vagy éppen te találtál rám. angyal vagy, szárnyak nélkül.
és... majdnem utoljára, Dorkaa.. mi történt? most hallgattam egy percig, meg álltam a gépeléssel, mert nem értem. úgy érzem és úgy hiszem és látom, hogy valami végzetes nagy hiba van a dologban. mint ha elszakadt volna valami. nem tudom körbe írni, de leírni sem ezt az érzést. és, tudod, alapjába fáj a búcsú, de így hogy most ezt leírtam, hogy nem értem az egészet, már nem. nem érzem se jót se rosszat nálad. biztos így kellett lennie.
utoljára.. hagytam egy újabb angyalt. Liát. nagyon hálás vagyok neked. mindig. és mindig ott álltál mellettem. segítettél, mindenkivel és mindennel kapcsolatban. annyira érezted, tudtad, ismerted amit én. olyan sokat tudtál segíteni, olyan bölcs, okos szavakat mondtál. a mai napig egyet sem felejtettem el. rengetegszer idéztelek másoknak is. annyira igazat mondtál. és most annyira kíváncsi vagyok, mit is szólnál mindehhez? félek, hogy csalódnál bennem, félek attól, hogy ezzel most elástam magam előtted. mert nem vagyok merész, mert nem akarok sok dolgot és.. félek, hogy megint csak egy menekülő utat választottam. és valahol legbelül tudom, hogy ez az. azzal a kivétellel, hogy ezen az úton, azt hiszem jó irányba fogok haladni. és ha még hiszel bennem, hogy képes vagyok, tényleg pozitívan változtatni, akkor elmondom neked, hogy egy teljesen új krissot fogsz látni. és beszélek majd az új élményeimről, új dolgaimról. mesélek majd neked a tengerről! mert oda szeretnék eljutni belefutni, érezni a sós illatot, megtisztulni, felejteni és könnyezni a vízbe. ezt szeretném tenni. szabadon járni-menni, amerre csak akarok, meddig a szem ellát. elfeledni az össze lelki-testi sebem. szeretnék meggyógyulni teljesen. mond Lia, szerinted, helyesen cselekszem? szerinted.. lehetek ilyenkor önző?
most, megint visszatérek a fővonalra, mindenkihez egységesen szólok.
ideje mennem.. sajnálom, hogy csak eddig tartott, sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott! nem maradhatok tovább. a boldogságom, a valóságom valahol máshol vár.
szeretnék nektek segíteni, szeretnék veletek beszélgetni, de időt kérek, hosszú időt. nem örökkét, mert az nem létezik. minden esetre és örökre elbúcsúztam MOST tőletek. lehet még visszatérek, mesélek a tengerről, de az is meglehet, eltűnök örökre, míg meg nem halok valahol. oppsz.. a kezemen itt van a bilincs egyik vége, a másik vége meg Lináén van. mint említettem korábban, szükségem van rá. nem akarom elengedni. még nem. ő is pontosan ezt szeretné, ahogy kivettem a szavaiból. és, tudjátok úgy érzem, hogy tartozom neki ennyivel. maradok, még egy icipicit, aztán majd eljön annak is az ideje, amikor Lina, téged is el kell hagyjalak. nem tudom mikor lesz, de most még biztos nem, mert én is maradni szeretnék.
de akkor hogy igazságosak legyünk. meg adom a többieknek is az esélyt.
az email címem, azt hiszem mindannyian tudjátok. ha szeretnétek, akkor most köszönjetek el. ígérem válaszolok. és természetesen kéthavonta egyszer, még levelekre is hajlandó vagyok nektek válaszolni. nem akarok ennyire irigy lenni és nem akarok ekkora szemétséget elkövetni egyikőtök ellen sem.
egy szó, vagy még száz: írjatok, ha szeretnétek ti is így végleg búcsúzni.
szerettelek titeket nagyon! *nagy ölelés mindenkinek külön-külön*
nemviszlát ------
