everybody...!
tudom tudom.. nagyon nem tudom már mikor írtam utoljára, olyan régen, hogy már teljesen megfeledkeztem róla, hogy nekem van ilyenem. de.. most van időm, több mint az eddigi napokban, szóval.. neki kezdek azt hiszem. csak előtte még.. keresek egy hangulatomnak megfelelő zenét ^^
kapcsolgatom sorba a számokat.. egyik sem tetszik igazán.. mmmm megvan! ez jó lesz!
igazából nem lényeg mit hallgatok, ha tudnátok, azzal sokat elárulnék. de előbb-utóbb úgyis megtudjátok mi van, a legtöbben sejtitek, érzitek legbelül.
nem tudom mennyit fogok most írni, de kiadom magamból ami szorít ott belül. legalábbis próbálom. úgy érzem, egy időre megint visszatért belém az élettelenség, a pusztaság. az a semmi érzet. ülök és nézek ki a fejemből és halad mellettem a világ. úgy érzem, hogy nagyon sokan vágnak belém kést én.. mégis igyekszem kikapni ezeket magamtól és haladok tovább. azonban nem sérülések nélkül, ahogy azelőtt, hanem sérülésekkel együtt.
ezek lassan gyógyulnak.
kicsit visszatekintettem a múltba. nem is kicsit, tegnap talán nagyon. dorkáával beszéltem és így ömlött belőlem egyszerre minden ami bánt. és.. majdnem elbőgtem már magam, talán már tényleg ott tartottam, hogy okéé akkor itt csatttt.. és sírás, mégis magamba fojtottam. nem lehetett! nem mehetek ki így az utcára, hogy így látnak, nem mehetek így munkába emberek közé. nem szabad! csak.. elijeszteném a legtöbb embert. meg másoknak is rossz ezzel.
most kb gondolkoztam 5 percet és.. nem tudom mit akartam igazából leírni. az eddig leírt dolgaim is olyan.. zavarosak.. érzem magamon hogy kavarognak bennem az érzelmek, az emlékek.
Hogy fáj-e...? A kérdésedre IGEN a válasz. miért ne fájna? hiszen.. óriási ez a seb. nekem legalábbis. annyira érzem és látom hogy én más ember vagyok, mint a többiek. bennem az ilyenek annyira megmaradnak, más meg hamar túllép a dolgokon. hacsak sasát nézem, már rá is jövök, hogy mekkora a különbség közöttünk. nála a szerelem jön, szenved, aztán elmegy, szenved és vége.. najó neki legalább van rá oka. de akkor én mit mondjak? nekem NINCS!
mégis itt tartok. de legalább ahogy ezt írom, ezt a nagy semmi üzenetet, kezdek jobban lenni.
és.. így közben rájöttem vmire! nem értem...
nem értem Ryut. nem teljesen értem.. annyiszor! annyiszor elolvasom mindig.. mindig egy másik oldalt, mindig kutatok benne, próbálom megfejteni. és.. nem tudom. nem tudom, mi járt a fejében azonkívül, hogy minket akart segíteni. nem tudom.. mit szeretet volna a legjobban.. pedig mindent leírt.. talán..
szépen ír.. de ezeket valószínűleg csak ő érti. talán.. így szerette volna? ebből is azt szeretné, hogy nekünk ne legyen hozzá közünk? hogy mi ne foglalkozunk vele? rá kell jönnöm!
tudom tudom.. nagyon nem tudom már mikor írtam utoljára, olyan régen, hogy már teljesen megfeledkeztem róla, hogy nekem van ilyenem. de.. most van időm, több mint az eddigi napokban, szóval.. neki kezdek azt hiszem. csak előtte még.. keresek egy hangulatomnak megfelelő zenét ^^
kapcsolgatom sorba a számokat.. egyik sem tetszik igazán.. mmmm megvan! ez jó lesz!
igazából nem lényeg mit hallgatok, ha tudnátok, azzal sokat elárulnék. de előbb-utóbb úgyis megtudjátok mi van, a legtöbben sejtitek, érzitek legbelül.
nem tudom mennyit fogok most írni, de kiadom magamból ami szorít ott belül. legalábbis próbálom. úgy érzem, egy időre megint visszatért belém az élettelenség, a pusztaság. az a semmi érzet. ülök és nézek ki a fejemből és halad mellettem a világ. úgy érzem, hogy nagyon sokan vágnak belém kést én.. mégis igyekszem kikapni ezeket magamtól és haladok tovább. azonban nem sérülések nélkül, ahogy azelőtt, hanem sérülésekkel együtt.
ezek lassan gyógyulnak.
kicsit visszatekintettem a múltba. nem is kicsit, tegnap talán nagyon. dorkáával beszéltem és így ömlött belőlem egyszerre minden ami bánt. és.. majdnem elbőgtem már magam, talán már tényleg ott tartottam, hogy okéé akkor itt csatttt.. és sírás, mégis magamba fojtottam. nem lehetett! nem mehetek ki így az utcára, hogy így látnak, nem mehetek így munkába emberek közé. nem szabad! csak.. elijeszteném a legtöbb embert. meg másoknak is rossz ezzel.
most kb gondolkoztam 5 percet és.. nem tudom mit akartam igazából leírni. az eddig leírt dolgaim is olyan.. zavarosak.. érzem magamon hogy kavarognak bennem az érzelmek, az emlékek.
Hogy fáj-e...? A kérdésedre IGEN a válasz. miért ne fájna? hiszen.. óriási ez a seb. nekem legalábbis. annyira érzem és látom hogy én más ember vagyok, mint a többiek. bennem az ilyenek annyira megmaradnak, más meg hamar túllép a dolgokon. hacsak sasát nézem, már rá is jövök, hogy mekkora a különbség közöttünk. nála a szerelem jön, szenved, aztán elmegy, szenved és vége.. najó neki legalább van rá oka. de akkor én mit mondjak? nekem NINCS!
mégis itt tartok. de legalább ahogy ezt írom, ezt a nagy semmi üzenetet, kezdek jobban lenni.
és.. így közben rájöttem vmire! nem értem...
nem értem Ryut. nem teljesen értem.. annyiszor! annyiszor elolvasom mindig.. mindig egy másik oldalt, mindig kutatok benne, próbálom megfejteni. és.. nem tudom. nem tudom, mi járt a fejében azonkívül, hogy minket akart segíteni. nem tudom.. mit szeretet volna a legjobban.. pedig mindent leírt.. talán..
szépen ír.. de ezeket valószínűleg csak ő érti. talán.. így szerette volna? ebből is azt szeretné, hogy nekünk ne legyen hozzá közünk? hogy mi ne foglalkozunk vele? rá kell jönnöm!
