"akasszuk fel!"
ezer tű a torkomban. ijedséget éreztem az arcomon. előttem a tomboló nép. egy újabb rémálom kellős közepén álltam. és nem tehetem semmit. sodrodtam benne.
az elején még egy egyszerű sötét cellában kuksoltam. hátrakötözött kézzel, hófehér fodros ujjú, középen V alakban kivágott ingben.. vártam, csak nem tudtam mire. egyenruhás alakok jelentek meg, felkaptak a földről egy hatalmas tér közepére hurcoltak, ahol már várt rám a "hóhérom" és az akasztófa. azt gondoltam biztos félreértés.. nem akaszthatnak engem! mit követtem el?? ----- de késő volt minden, a kötél a nyakamra szállt kíméletlenül. vártam, hogy a padlót kihúzzák a lábaim alól. egy hatalmas tükör volt velem szemben. a tükörben csakis magamat láttom és a fekete ruhás gyilkosomat. azonban a tükörben mosolyogtam, szinte megijedtem saját magamtól, az az őrült nevetés. nem.. nem őrültem meg! csak nevettem a nagy boldogságomban, ami már az agyamra ment. - ahogy én láttam. biztatóan állt velem szembe saját magam. hirtelen pillantottam oldalra. a hóhér közeledett egy hatalmas késsel és mosolygott. a csuklyát lekapta a fejéről és a megdöbbenéstől a földbe gyökerezett a lábam. ------- az a hóhérom, kit a legjobban szerettem e világon.
vörösösen csillogó haja, ördögien gonosz mosolya. megrémített a látvány. miért, pont ő akar megölni. miért pont ő adná nekem az utolsó döfést? nem értettem.
odalépett hozzám és mélyen a szemembe nézett. kutatott benne.. csak nem tudom mi után. én is mélyen néztem az ővébe, de érdekes mód, csak hidegséget és utálatot láttam. elutasítást. gyűlöletet... egy vérpiros szalagot kötött a kötél mellé a nyakamra. aztán éles késével egy vonalban az arcomba vágott, hogy a kiszivárgó véremet láthassam a tükörben. abban a pillanatban a tükör ugyanazt mutatta amit kellett. ledöbbent arcot, majd hirtelen mindent feladót, szenvedőt, bosszúállót. fejem előre omlott a tükörben és kicsúszott alóla a talaj. --- meghalt. lógott végtelenül.
minden olyan hirtelen történt....
a vágásra felriadtam.
visszatértem a valóságba. az arcom éget. a kezemmel hiába érintettem, hiába néztem a tükörbe. a vágást nem láttam rajta, csak éreztem. most is éget. nem látom, de érzem. ahogy lassan a szalagot is a nyakamon. ma sokszor odakaptam, mert azt hittem valami kis szösz vagy cérna piszkál, de újra és újra rákellett döbbenem, hogy semmi sincs ott.
felakasztottak. lehet csak a tükörben. de felakasztott a hóhérom.
a Hóhérom. és még kitudja.. hányszor fog így. és kitudja a valóságban mikor adja rám az utolsó keresztet.
ezer tű a torkomban. ijedséget éreztem az arcomon. előttem a tomboló nép. egy újabb rémálom kellős közepén álltam. és nem tehetem semmit. sodrodtam benne.
az elején még egy egyszerű sötét cellában kuksoltam. hátrakötözött kézzel, hófehér fodros ujjú, középen V alakban kivágott ingben.. vártam, csak nem tudtam mire. egyenruhás alakok jelentek meg, felkaptak a földről egy hatalmas tér közepére hurcoltak, ahol már várt rám a "hóhérom" és az akasztófa. azt gondoltam biztos félreértés.. nem akaszthatnak engem! mit követtem el?? ----- de késő volt minden, a kötél a nyakamra szállt kíméletlenül. vártam, hogy a padlót kihúzzák a lábaim alól. egy hatalmas tükör volt velem szemben. a tükörben csakis magamat láttom és a fekete ruhás gyilkosomat. azonban a tükörben mosolyogtam, szinte megijedtem saját magamtól, az az őrült nevetés. nem.. nem őrültem meg! csak nevettem a nagy boldogságomban, ami már az agyamra ment. - ahogy én láttam. biztatóan állt velem szembe saját magam. hirtelen pillantottam oldalra. a hóhér közeledett egy hatalmas késsel és mosolygott. a csuklyát lekapta a fejéről és a megdöbbenéstől a földbe gyökerezett a lábam. ------- az a hóhérom, kit a legjobban szerettem e világon.
vörösösen csillogó haja, ördögien gonosz mosolya. megrémített a látvány. miért, pont ő akar megölni. miért pont ő adná nekem az utolsó döfést? nem értettem.
odalépett hozzám és mélyen a szemembe nézett. kutatott benne.. csak nem tudom mi után. én is mélyen néztem az ővébe, de érdekes mód, csak hidegséget és utálatot láttam. elutasítást. gyűlöletet... egy vérpiros szalagot kötött a kötél mellé a nyakamra. aztán éles késével egy vonalban az arcomba vágott, hogy a kiszivárgó véremet láthassam a tükörben. abban a pillanatban a tükör ugyanazt mutatta amit kellett. ledöbbent arcot, majd hirtelen mindent feladót, szenvedőt, bosszúállót. fejem előre omlott a tükörben és kicsúszott alóla a talaj. --- meghalt. lógott végtelenül.
minden olyan hirtelen történt....
a vágásra felriadtam.
visszatértem a valóságba. az arcom éget. a kezemmel hiába érintettem, hiába néztem a tükörbe. a vágást nem láttam rajta, csak éreztem. most is éget. nem látom, de érzem. ahogy lassan a szalagot is a nyakamon. ma sokszor odakaptam, mert azt hittem valami kis szösz vagy cérna piszkál, de újra és újra rákellett döbbenem, hogy semmi sincs ott.
felakasztottak. lehet csak a tükörben. de felakasztott a hóhérom.
a Hóhérom. és még kitudja.. hányszor fog így. és kitudja a valóságban mikor adja rám az utolsó keresztet.
