a poros dolgok azt jelentik, hogy lassan elfelejted akaratod ellenére azt amit nem szeretnél, azt jelenti, hogy elmúlnak a régi érzelmeid.. mindent befed, lefed, eltakar. minden ami eddig fontos volt neked Hipp-Hopp eltűnik egy csettintésre vagy varázsszóra.
Áldásadás a vonaton
Most fut leggyorsabban a vonatunk,
Most jön a legtöbb, nagy emlékezés:
Megáldalak.
„Áldjon meg az Isten
Minden jóságodért,
Sok hallgatásodért
És gonoszságodért.
Sok rossz, bántó szódért
Áldassál melegen,
Sok hidegségedért
Hevülj a szivemen,
Úgy is vége most már,
Úgy is ezer bajom,
Oktalanság árán
Kész a ravatalom.
Hát én megáldalak,
De amíg áldalak,
Csókolj, de ne nagyon.
Áldva, csöndben, békén,
Emlékkel és csókkal
Akarlak elhagyni,
Meleg után fagyni,
Egyedül maradni,
Egyedül érezni,
Egyedül meghalni,
Áldjon meg az Isten.”
A tengerbe most hanyatlik a Nap,
Most fut leggyorsabban a vonatunk,
Most jön a legtöbb, nagy emlékezés:
Megáldalak.
csendesek a napok, még csendesebb az életem és a környék ahol gyógyulok, ahol élek. mintha megállt volna az idő. a percek gyorsan peregnek, de nem változom, nem változik más sem. a napokban fura álmaim voltak. újraéltem a rég megtörténteket és meg nem történteket. kellemes volt az emlékezés, de fájdalmas a rágondolás.
újra átéltem azt a napot, amikor összevesztem a "szüleim"-mel és felszálltam a vonatra és utaztam. ryuék is ott voltak a vonaton, elnevetgéltek. de nem melléjük ültem. mintha álmomban tudtam volna befolyásolni magam, nem ültem melléjük. egész úton bámultam ki az ablakon. hatalmas csend volt, csak a vonat zakatolását lehetett hallani. szörnyű volt.. láttam a helyemről a régi barátaimat. valamin nagyon jól elszórakoztak.. és azt kívántam, bárcsak én is ott lehetnék, én is velük vetehetnék, bárcsak.. nekem is lennének ilyen barátaim. de akkor.. ott.. csak magamban voltam. néztem ki az ablakon, a tárgyak pedg gyorsan elsuhantak a szemem előtt. vártam.. vártam, hogy véget érjen az út.
éppen csak egy pillanatra bambultam el, amikor ryu odalépett hozzám, szónélkül leült velem szembe és azt mondta: "ne menj tovább" nem értettem a szavait. elfordult ő is az ablak felé és kifelé nézett. én pedig csak csodálkoztam és vártam, hogy megszólaljon vagy mondjon valamit. ott ült velem szembe és olyan távolinak tűnik mégis.. ha belegondolok..
visszaakarok emlékezni arra, hogy hogyan mosolygott rám először hogyan szólt hozzám, már szinte nem is megy. "ne menj tovább" hova mennék? merre tartok? maradjak itt ahol most? bárcsak tudnám.. mit jelent a figyelmeztetése. ébren is ezen gondolkozom. álmomban újra kinéztem az ablakon. de amit eddig láttam eltűnt. márcsak hamu, por és vöröslő égbolt nézett rám, a hófehér holddal.. a fekete földdel. aztán visszanéztem az utastérre.. körülöttem senki sem volt már. egyedül utaztam. se kalaúz, se emberek.. pók se a sarokban. egyedül ültem a vonaton, ami nem tudom merre tart..
a következő éjszakán is a vonaton ültem.. akkor már nem voltam egyedül.
